A cookie-k segítenek szolgáltatásaink biztosításában. Szolgáltatásaink igénybe vételével beleegyezel a cookie-k használatába.
Termékek Menü

Ilyen a babavárás ha Barfshopod van

Sokat beszélgettünk Gergővel arról, hogyan kezeljük majd a babát és a Barfshopot együtt... mennyit szeretnénk majd Mirából megmutatni? A közösségi média világában egyrészt jogosan merül fel a kérdés minden szülőben, hogy vajon jogunk van-e róla kitenni egy-egy képet akár a saját magán profilra, hiszen Ő még nem tud dönteni arról kell-e egyáltalán neki a social media. De közben – mondok ellent saját magamnak rögtön – Miru az életem legfontosabb része, amúgy is aktív vagyok a közösségi felületeken, hülyén is veszi ki magát, ha ,,rejtegetem“.

Így végül abban állapodtunk meg, hogy öncélúan Mirát sose mutatjuk a Barfshopon – ne legyen már lájkmágnes –, de ha a két téma találkozik, beszélek róla. Hiszen ott vannak a kutyáim, akikről órákat mesélhetnék, hogy élnek meg egy ekkora változást az életünkben, vagy én, akinek el kellett kicsit engednie az ,,első gyerekét“ – és higyjétek el ez sokkal nehezebb, mint gondoltuk volna.

Egy nappal azután tudtam meg, hogy babát várok, hogy bejelentettük a húsházhozszállítást. A bejelentés előtti egy hónap őrültek háza volt a szokásos idegeskedéssel, fél krajcárt nem adtam volna azért, hogy pont akkor csöppen az életünkbe a csoda. De megérkezett, és szinte az első másodperctől bizonyította, hogy

terveknek csak addig van értelme, amíg nem leszel szülő.

 

Merthogy mi mindig minden lépésünket, döntésünket megtervezzük. Én vagyok az álmodozó, a haditerveket készítő, Gergő pedig a racionális, aki számol, lebeszél, belassít ha kell, de mindenképp realizálja az elszállt terveim. Most sem volt ez másként: ahogy megtudtuk, hogy befoglalták a pocakot, megtartottuk a haditanácskozást a Barfshopra vonatkozóan is: hány új csapattársra lesz szükségünk? Potom 200 km-rel arrébb költözünk: hogy fog ez működni tovább? Mikor esek én ki, és hogyan leszek egyáltalán pótolható?

 

A tervek szerint: én dolgozom, mint valami szuperanyu várandósan is, szépen kialakítjuk az új rendszert, felvesszük az új csapattársakat, majd elegánsan kislisszanok, hogy az utolsó egy-két hónapban már csak lógassam a lábam. Na hát mondom, ez hogy történt.

 

  1. Non stop rosszul voltam az első trimeszterben. A központi raktárunkban ha megéreztem a felmosószer illatát, kitört a frász, és ez egyébként azóta is így maradt. De ránézni sem bírtam a nyers egész húsokra (még jó, hogy van ASPOL és GRAF BARF), és bárhol, bármikor el tudtam volna aludni.
  2. Második trimeszterben végre tényleg szuperhős lettem, 24-ből 24 órát dolgoztam volna legszívesebben, szóval legalább a rendszer kiépítése megtörtént. Korábban mindig mint a nikkelbolha ugráltam a cégben: hol a könyveléssel molyoltam, hol rendeléseket terveztem. Ha valaki kiesett, én helyettesítettem, de voltam raktáros és csomagoló is amíg meg nem találtuk Mikit. Ingáztam a boltok között, kitaláltam a következő kampányunkat, tárgyaltam a beszállítókkal, termékeket fejlesztettem, és még ki tudja mennyi mindent végeztem én. Elég lehetetlennek tűnt, hogy mindezt majd mások fogják csinálni. De csodás csapattársaink vannak mostanra akik bizonyították: pótolható vagyok.
  3. Az utolsó két hónap láblógatásból nem lett semmi, Miru a kiírt dátum előtt két héttel érkezett meg, azelőtt kb három héttel dugtak kórházba. Elárulom: még ott is Barfshopoztam, megőrültem volna, ha csak a plafont nézem.

Hogy őszinte legyek: 

 

nehéz elengednem most a Barfshopot egy időre.

 

Kicsit már az is megviselt, mikor 200 km-re lett tőlem: oly‘ távolinak tűnt. Hiába tervezi meg valaki a cége átadását, és tudja előre, hogy nehéz lesz.... egyszerűen én álmodtam meg, minden kis sarkát, termékét, folyamatát én ismertem. Most pedig olyan, mint egy gyerek, aki azt mondja: megy ez nélküled is, foglalkozz mással, megvagyok nélküled. És azért ez fáj.

De persze ott van Miru, aki kiköveteli a teljes figyelmet. Akárhogy volt kilenc hónapom felkészülni életem valóban legnagyobb feladatára.... nem lehet. Egyszer csak ott tartottam a kezemben azt a csepp életet, és ha rámnéz a huncut szemével, tekintetében pedig ott a végtelen bizalom....ki az, aki nem olvadna el rögtön, mint fagyi a napon?

Ő ismer, ott volt velem kilenc hónapot.... szüksége van rám, egymásra.... régi és új élet, régi és új szerepek határán egyensúlyozom. Az egyikről már elléptem, a másikra pedig minden nap rácsodálkozom.

 

Tartalomhoz tartozó címkék: hír blog